lázálom

A lány elég magas volt (mondjuk ez viszonyítási pont kérdése, mert én meg alacsony vagyok, de mindegy), csinos arcú, hullámos-szőke haja lehetett, ami nem biztos, mert valami kontyszerű frizurába volt rendezve, szabadon hagyva a nyakát és megmutatva az azon lévő tetoválást. Nem szeretem a tetoválásokat, ezért nem is vettem volna róla a továbbiakban tudomást, ...

Lehet, hogy részeg voltam. (Na jó, ne szépítsük, részeg voltam és pont.) A szemüvegem se volt rajtam, ez is tény.

... de a tetoválás akkor is tünderúnákkal volt írva.

Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy még a következő disclaimer is tavaly, és idén eszembe se jutott a locsolóvers-generátor.

Ez igazából egy tavalyi poszt, de örök igazságokat tükröz, ezért idén is kirakom. A locsolóvers-generátort meg egy kicsit ki akartam pofozni, de aztán persze lusta voltam hozzá.

A hozzám hasonlóan alapvetően szerény és visszahúzódó embereknek a húsvét minden bizonnyal nagy megrázkódtatást jelent már a gyerekkortól kezdve.

Az egész ugye kezdődik azzal, hogy minden (női) rokont körbe kell látogatni, és meg kell locsolni, elszavalva mindig ugyanazt a locsolóverset, amiről azért már akkor is érzi az ember, hogy nem a költészet csúcsa, de most még nem is ez a baj, hanem hogy alapvetően visszahúzódóak vagyunk. A kapott csokitojások és nyulak minőségéről inkább ne is beszéljünk.

Ahogy nő az ember, a kínos érzés egyre csak fokozódik, mert akkor már határozottan tudja mindenki, hogy a "Zöld erdőben jártam" kezdetű négysoros örökzöld meglehetősen elcsépelt, és azért mégis, illene ennél többet produkálni.
Aztán az is frusztráló, hogy másik szemrebbenés nélkül járják körbe az egész környéket, mindenkit levágva x*100 forintra, amiből a nap végére y*1000 lesz, amivel aztán el lehet dicsekedni, miközben én rendes gyerekként érzem, hogy ez már mégiscsak több a soknál, ezért nem csinálom, na meg azért sem, mert visszahúzódó vagyok.

Az egésznek a betetőzése természetesen ott van, amikor már lenne valaki, akihez szívesen elmennék, és még a "kék ibolyát" is komolyan gondolnám, de természetesen az az illető hallani sem akar rólam, mint általában az összes lány, aki tetszik nekem. (Ez az egész természetesen az általános tavaszi frusztráció mellé értendő, aminek a forrása az, hogy a szép időben a parkokban csókolózó boldog szerelmespárok látványa sárga irigységgel kobinált heveny idegrohamot vált ki belőlem.)

És ezzel a húsvét, ami amúgy gyönyörű ünnep lenne, mert ezen a napon minimális rosszallás (bár ugyanakkora mennyiségű fejfájás) mellett ihatja magát az ember tökrészegre, felzárkózott a Valentin-nap mellé, és néhány kínos pillanaton kívül, amin megpróbálok minél hamarabb túlesni és aztán elfelejteni az egészet, nem jelent az égvilágon semmit.

Kivéve azt, hogy megint címlapra kerülhet a locsolóvers-generátor.

Február 3, péntek.

Hétfőn megjött az új főnök. Már múlt pénteken elterjedt a hír, hogy a fejvadászok végre találtak valakit, aki megfelel. A hír Katikától szivárgott ki, aki nem követte a régi főnököt, hanem eggyel feljebb lépett a hierarchiában, és most a vezérigazgató mellett asszisztenskedik, de azért megtartotta a jó kapcsolatokat a régi irodájával.

Az új főnököt Georgenak hívják és állítólag amerikai. Azért tesszünk mindig hozzá, hogy állítólag, mert nem tudjuk elképzelni, hogy miért akarhatott eljönni Amerikából, ide, Magyarországra, amikor mindannyiunknak az a célja, hogy Amerikában legyünk. Már csak ezért is kilóg a csapatból. Hozta magával a titkárnőjét is, Lucyt. Mivel sem Lucy, sem George nem beszélnek magyarul, ezért kaptak maguk mellé egy-egy tolmácsot is, így ha értekezlet van, akkor azon négyesben vesznek részt.

Értekezlet pedig van, mert amint megérkezett George, rögtön mindenkit összecsődített egy jó kis bemutatkozásra, még Kálmán bácsit, a sofőrt is, a takarítókat csak azért nem, mert azok nem a mi cégünk alkalmazásában vannak. A beszédében elmondta, hogy számára nagyon fontos a közvetlen, mégis fegyelmezett légkör, valamint a cég iránti maximális elkötelezettség, ezeket mindenkitől elvárja. A következő részben lelkesen kifejtette a stratégiai céljait, majd ezeket részletezte is, de erre már nem igazán figyelt senki, a tolmácsát kivéve, aki hűen fordította minden szavát a másik tolmács számára, aki aztán három szótagnál hosszabb szavakat és az összetett mondatokat mellőzve visszafordította angolra Lucynak.

A műsor következő száma az volt, hogy az egyes vezető beosztású embereket kérte fel bemutatkozásra, ami tulajdonképpen fölösleges volt, mert mi ismertük egymást, ő meg úgysem tudhat meg semmi hasznosat, de végül ezen is túl voltunk. Kisebb derültséget okozott, amikor Kálmán bácsit kérte fel bemutatkozásra, sajnos kiderült, hogy ő nem tud angolul, csak oroszul, de nem volt baj, mert az egyik tolmács beszélt egy kicsit, így végül kínos jelenet nélkül zajlott le az indicens, George elégedetten bólogatott.

Végül lelkesen megkért mindenkit, hogy folytassuk a munkánkat, és ezzel a lendülettel elutazott valami méregdrága wellnesshotelbe, hogy kipihenje a megérkezés fáradalmait, vissza se jött egész héten. A lelkesedése ránk is átragadt, csak sajnos már egészen elfelejtettük, hogy mit is kellene folytatnunk, így hát folytattuk azt, amit egész hónapban csináltuk. Kijátszottam az egész KMK-t.

Február 6, hétfő.

George visszatért a rögtönzött nyaralásáról, és munkához látott. Ma közölte, hogy holnapra minden osztályvezető nyújtsa be a negyedéves stratégiai tervét, ami igazodik az őáltala korábban fölvázolt stratégiához. Mindenki kétségbeesetten e-mailezett a munkatársaknak, hátha valaki fölfogott valamit, de semmi, többen azon gondolkoztak, hogy hogyan jelentsenek beteget holnapra, míg végül kiderült, hogy a két tolmács együtt egész sok mindenre emlékszik. A dokumentumok készítését persze nagyban hátráltatta az is, hogy a legtöbben megszokásból minden mondat végére szmájlit tettek.

Az egyik jóindulatú tolmács szólt Kálmán bácsinak, hogy George őt a személyszállítási osztály vezetőjének hiszi, ezért neki is kell stratégiát leadnia. Kálmán bácsi először nem értette az egészet, de aztán elmagyaráztuk neki, hogy le kell írnia, hogy hogyan fogja végezni a munkáját, különben kirúgják. Az öreg eléggé megijedt, pár éve van még a nyugdíjig, nem akar repülni, de nem tudott semmit kitalálni azon kívül, hogy óvatosabban fog vezetni, becsszó, pedig neki egyetlen balesete nem volt az utóbbi 10 évben. Ez azonban kevés volt, viszont valakinek eszébe jutott, hogy nincs is személyszállítási osztály, csak George képzeletében, és innentől könnyen ment a dolog, mert pár óra alatt összeraktuk az egész osztály fölállításának terveit, és végül ezt adtuk be Kálmán bácsi nevében.

Február 8, szerda.

A hétfői rohammunka után kedden mindenki lélegzetvisszafojtva várta George véleményét. Persze várhattunk, ebéd után már vissza se jött az irodába, úgyhogy a nap hátralévő részében egymás munkáit dicsértük és szapultuk. (Szembe dicsértük, egymás háta mögött meg szapultuk.) Az egyetlen, amibe senki se tudott belekötni, az a személyszállítási osztály munkája volt, aminek az elkészítésében mindenki részt vett.

Ma viszont délelőtt megint összehívott egy értekezletet, amin mindenkinek gratulált, Kálmán bácsit külön meg is dícsérte, és ott helyben megígérte, hogy a személyszállítási osztályt eddig ért hátrányos megkülönböztetésnek véget fog vetni, az egyetlen, aki végül rosszul jött ki a dologból, az József volt, de ő is hülye, hogy hagyja magát a termelési osztályon rohadni.

Zsuzsával már egy kicsit óvatosabb vagyok, valami Balaton-felvidéki hotelbe vinném legközelebb, a könyvelésről úgyis zaklatnak a szállodai számla miatt, és a Kummerben is ott maradt a kaució.

Február 10, péntek.

Bekövetkezett az, amire szerda óta mindenki számított: kirúgták Józsefet, a termelési osztály vezetőjét. Azonnali hatállyal. Ő a maga részéről értetlenül állt a dolog előtt, és azt magyarázta mindenkinek, hogy legalább valakit föl kéne venni, aki tudja, hogy hogy működik az egész termelési rendszer, mert így meg fog bénulni a cég. Búcsúbeszédében George ezt meg is ígérte neki, és szólt a HR-es Csillának, hogy szóljon a fejvadászoknak. A fejvadászok péntek lévén először fel se akarták venni a telefont, de aztán végül nagy kegyesen megígérték, hogy ránéznek az ügyre.

Zsuzsával megint utazunk.

Február 14, kedd.

Zsuzsával kiéleződött a kapcsolatunk. Hiába itattam a legjobb balaton-felvidéki borokkal, hiába vittem rusztikus parasztházba, a Balatonra nyíló kilátással és hiába fújtam magamra egy üveg méregdrága Hugo Boss kölnit, csak nem akar kötélnek állni. Ezen úgy felhúztam magamat, hogy szombat este ahogy voltam, egyedül indultam haza, ő meg majd oldja meg a hazajutást, ahogy tudja. Ráadásul hazafelé az M7-esen a lesben álló rendőrök lefényképeztek, és persze hiába magyaráztam nekik, hogy ilyen kihalt pályán nyugodtan lehet menni 170-nel, meg hogy gyakorlatilag már az összes alkohol kiment belőlem és színjózan vagyok.

Vasárnap dél lett, mire sikerült hazajutnom kocsi és jogosítvány nélkül, hullafáradtan zuhantam az ágyba és estig aludtam. Persze így meg éjszaka nem sikerült semmit pihennem, pedig hétfőn kemény munka várt rám.

A jogi osztálytól a cégnél mindenki fél. A másik ilyen az IT részleg. Valószínűleg ez a két csoport uralja a teljes vállalatot. Az IT-sek látnak minden oldalletöltést és beszélgetést, a jogászok pedig mindebből azt hoznak ki, amit csak akarnak. Az emberek, ha csak tehetik, elkerülik ezt a két helyet az irodában. Nekem most mégis föl kellett mennem a harmadikra, meggyőzni a jogászokat, hogy a hamarosan megérkező horribilis összegű bírság gyorshajtásért és ittas vezetésért (menetlevéllel mentem, mert én betartom a szabályokat) azon dolgok közé tartozik, amiről másnak nem érdemes tudomást szereznie.

Amikor fölértem hozzájuk, mindenkit lázas munkában találtam. Fogalmam sincs, hogy mivel tudnak ennyit foglalkozni. Azt mondták, rendkívül túlterheltek, mert egy bonyolult munkajogi kérdés már vagy egy hónapja leköti az osztály kapacitásának a felét. Kérdeztem, hogy miért nem vesznek föl még embert, amire azt mondták, hogy már van sok jelentkezőjük, csak nincs idejük kitölteni a papírjaikat, mert a kapacitásuk le van kötve. Gratuláltam nekik, és elmentem megkeresni az osztályvezetőt.

Anna, az osztályvezető kövér, negyvenes, nagyon csúnya nő, akiről első látásra lerí, hogy legalább 20 éve senki nem feküdt le vele. Ellenségesen fogadott, és akkor sem enyhült meg, amikor virágnyelven elmagyaráztam neki a helyzetet, sőt, mintha valamiféle kárörvendő vigyort is felfedeztem volna az arcán. A beszélgetést ekkor kezdtem az ellenszolgáltatás irányába terelni. A fölajánlott 30 rugó nem hatotta meg, és én már elkezdtem volna fölfelé srófolni az összeget, amikor leállított, és minden köntörfalazás nélkül közölte, hogy a hallgatás (és így az állásom ára) én leszek. Ettől féltem.

Február 16, csütörtök.

Tegnap George mindenkit egyesével behívatott magához, és megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e átvenni a termelési osztály vezetését. (Az egyetlen kivétel Kálmán bácsi volt, mert neki most a személyszállítási osztály teljes megújítására kell koncentrálnia.) Természetesen mindenki hárította, hiszen a legtöbben azzal sem vagyunk tisztában, hogy egyáltalán milyen termelés folyik a cégnél. Miután mindenkinél megpróbálkozott, George sajnálatát fejezte ki a körünkben tapasztalható passzivitás miatt, de megígérte, hogy keres új embert.

Én a magam részéről kevéssé figyeltem oda az eseményekre, hétfő óta azzal vagyok elfoglalva, hogy rettegek a pénteki naptól, amikorra Annának szállítanom kell az egyezség rám eső részét. Megkérdeztem Gábort és a kreatív Zolit is, hogy nincs-e valami használható ötletük, de miután kezdetben együttérzéssel hallgatták a történetet, a jogi osztályos kalandom megismerése után csak annyit mondtak: "így jártál". Azóta ők is gonosz vigyorral az arcukon figyelik a küszködésemet.

Február 20, hétfő.

Nem is volt olyan vészes. Amennyire visszataszító nő ez az Anna, annál lelkesebb volt az ágyban. Bár a szememet végig csukva tartottam.

Február 22, szerda.

Felpörögtek az események. A termelési osztály vezetésére többen is jelentkeztek, így úgy gondoltuk, hogy újrakezdjük az állásinterjús játékot. George azonban teljesen ünneprontó módon ezt nem engedte meg, hanem egyedül vizsgáztatta az összes jelöltet. Pontosabban az történt, hogy az első jelentkezőt fölvette, pedig az állásinterjú alapszabálya, hogy az első jelöltet mindig el kell küldeni. Egy fiatal srác volt, valami folyamatirányítási mérnök vagy mi a fene végzettséggel. (Mi ez egyáltalán? Csupa kamu diplomás, jó menedzserből meg hiány van...) A gyerek viszont sejthetett valamit, mert csak azzal a feltétellel vállalta el a dolgot, hogy előbb belenézhet az osztály dokumentumaiba. George ezt meg is engedte neki. 11.25-kor ült le a számítógép elé. 11.45-kor fölállt, és közölte, hogy nem vállalja, majd elviharzott.

George ezen úgy felhúzta magát, hogy rögtön elküldte az összes többi jelentkezőt is.

Mi viszont kíváncsiak lettünk, hogy mégis, mit találhatott, és megkértük a rendszergazdát, hogy adjon már nekünk is hozzáférést azokhoz a fileokhoz. Ezt meg is tette, de egy szót nem értettünk belőlük, mindenféle gépek paraméterei szerepeltek bennük. Nem tudom, hogy ezen mi lehetett olyan ijesztő.

Február 28, kedd

A jelek szerint a termelési osztály el van átkozva. Az elmúlt hét második felében öt potenciális jelentkező menekült el fejvesztve, miután némi képet kaptak az osztály helyzetéről. Tegnap a fejvadászok számoltak be arról, hogy az általuk megkeresett emberek egy része a cég nevét meghallva hangosan felnevetett és letette a telefont.

Mivel a munka egy percre sem állhat meg, jelenleg naponta egymást váltva vezetjük az osztályt. Természetesen emiatt a saját osztályunkon üresedés keletketik arra a napra, és mivel ott sem hagyhatjuk, hogy az emberek lazsáljanak, ezért ott másvalaki helyettesít minket. Az IT osztály igazgatója, Mihály, valami olyasmit magyarázott, hogy ennek semmi értelme, körbe-körbe forgunk és valahol mindig hiányzik az osztályvezető, de ezzel csak annyit ért el, hogy megsértette George-ot, mert ez az ő ötlete volt. Szerintem például ez egy remek ötlet, és nem féltem ezt neki is megmondani a tolmácsokon keresztül. Nekem pl. eddig semmi fogalmam nem volt, hogy mit csinál mondjuk a kreatív és marketing osztály. Most sincs.

Jessica Rabbit nevét olvastam valahol, és hirtelen kedvet kaptam ehhez a filmhez. Gyerekkoromból két dolgok rémlett: sötét és félelmetes, valamint szerepel benne Michael Jordan. A film végére mindkettőről kiderült, hogy nem igaz.

Először rántsuk le a leplet a második tévedésemről: a híres kosaras a Space Jam - Zűr az űrben c. filmben szerepelt, ami szintén vegyes élőszereplős-animációs film, és 1996-ban ment, tehát gyerekkoromban pont a legnagyobb divat volt. A Roger nyúl ezzel szemben 1988-ból való.

A félelmetességről pedig... Nos, gyerekként lehet, hogy félelmetesnek találtam, és komolyan izgultam azon, hogy mi lesz, ha a firkák a löttybe esnek, most viszont nem találtam se izgalmasnak, se viccesnek az egészet. Kár érte.

Egyvalamire viszont mégis jó: rögtönzött felmérésem szerint 4 korombeli emberből 3 keveri össze a két filmet.

"Nincs titkos összetevő. Csak te vagy." -- hangzik el a Kung-Fu Panda kötelező bölcsességeként. Őrült közhelynek hangzik, de meglepő módon igaz. Jó tanács mindenkinek, aki valamilyen misztikus megvilágosodást vár.

És jó tanács lehetett volna Dan Brownnak is, aki viszont sajnos nem hallgatott rá. Az elveszett jelkép szereplői 733 oldalon át keresik a titkos szót, ami megmutatja, hogyan válhatnak istenné, hogy aztán végül csak egy Bibliát találnak, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt még meg kell fejteni.

A regény tehát tulajdonképpen nem ért véget, csak elhagytuk a szereplőket, akik tovább fejtik a titkos kódokat, egészen a végtelenségig. Itt ugyanis minden megoldott feladvány csak egy másik feladványhoz vezet, ami az első 200 oldalon szórakoztató, utána enyhe bosszúsággal tudomásul vehető (az írót is meg lehet érteni, ha nem így lenne, túl gyorsan befejeződne a regény), legvégül pedig fásult beletörődöttséggel nyugtázható.

Az olvasó a nagy feszültségből kimarad,a regény nem képes fenntartani az izgalmat, a legnagyobb fordulat pedig teljesen várható lenne, ha az író szándékos hazugsággal nem vetetné el ezt a lehetőséget.

Krimiként tehát unfair, olvasmányként pedig egyszerűen túl hosszú. Ez persze megmagyarázza a felépítést is: azért követ rejtély rejtélyt, mert különben túl hamar vége lenne a könyvnek. Ebből a szempontból viszont hasonlít Brown további regényeire, tehát azt is mondhatjuk, hogy ő megtalálta a saját titkos összetevőjét.

Itt a tavasz (oké, még fagy, meg a fél ország éppen méteres hó alatt van, de ez a napsütés akkor is tavaszi). A tavasz idegesít, több okból is. A legfőbb ok a pogány szerelemünnepek tömkelege, amik ilyenkor elárasztják a világot, és akármennyire is becsukom a szememet, nem tudok előlük menekülni. Mert most már nem csak maga a Valentin-nap idegesít, hanem azok is, akik minden lehetséges fórumon arról panaszkodnak, hogy mennyire idegesíti őket a Valentin-nap. (Amely sorba most már én is beálltam.)

Mivel a locsolóvers-generátornak még nincs itt az ideje, úgy gondoltam, most magamtól alkotok egy gyönyörű négysorost:

Roses are red,
Violets are blue,
I hate Valentine's day
Even more than you.

Úgy gondoltam, hogy kéne valamit írni. Nem mintha nem írtam volna eleget az elmúlt időszakban, vagy talán pont azért, belejöttem és többet akartam. Szóval valami jó kis karácsonyi depressziós novellára gondoltam. Esetleg egy szarkasztikusan önostorozó évértékelésre.

Csak sajnos egy délután ötig tartó ebéd után, ahol jól belaktam három fogással, jó borokat ittam hozzá és utána, és jót beszélgettem apró-cseprő semmiségekről, egyszerűen nem tudok se depressziós, se önostorozó lenni.

Gyűlölöm a karácsonyt.

Talán kicsit furcsának tűnik egy kritikával előállni, miután bekezdéseken keresztül nyafogok arról, hogy nem tudok kritikát írni, de az igazság az, hogy tudok, csak kell valami, amit meg tudok fogni. Ha ez egy olyan valami, ami nem tetszik, akkor pedig nagyon is könnyen megy, csak előszedem a tótawén és animecommenten edzett vitriolos stílusomat, felhígítom a kívánt mértékig és...

Az alaphelyzet az anime-vígjátékokra fogékonyak számára kész Kánaánnak tűnhet: adott egy fiú, Ranma, akit ha lelocsolnak hideg vízzel, lánnyá változik. Lehet elképzelni ennél viccesebb dolgot? (Jó, nyilván lehet, nem ez a lényeg.) Ranma amúgy egy jeles harcművész, aki egy napon át fogja venni apjától a Saotome-iskola irányítását. Ja, és az hozzá akarják adni régi barátjának legkisebb lányához, hogy majd egy szép napon övé legyen a fele királyság, izé, az ő dojo-juk is. Tökéletes? Az. Szerelmi komédia látványos harcjelenetekkel és néha kiakadó ecchi-méterrel, ráadásul az első két évad során újabb szereplők is beszállnak a játszmába: további menyasszony-jelöltek illetve az ő régi szerelmeik, valamint Ranmát legyőzni kívánó trónkövetelők.

Amikor elkezdtem nézni a Ranmát, a szobatársam pár képkockát értelmetlenül bámult (éppen a táblákat mutogató Saotome Ganma-pandának lett szemtanúja), majd miután röviden összefoglaltam neki a helyzetet, megkérdezte: "És erre egy egész sorozatot építettek?", mire én annyit válaszoltam neki, hogy "Nem. Hetet." Ekkor azért én is kicsit erősnek éreztem a dolgot, és sajnos igazam lett: a sorozat teljesen kifulladt jóval a vége előtt, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy kissé keserű szájízzel vegyek tőle búcsút.

Mik is vele a problémáim? Az első, hogy egyszerűen elfogyott az anyag. A konfliktusokat és a poénokat is nagyjából teljesen meghatározta a felállás, ami a második évad végére kialakult, innentől kezdve viszont szinte mindig lehetett sejteni a végkimeneteleket: az ismeretlen harcművész Ranmát először legyőzi, azonban legrosszabb esetben is a második rész végére már ő lesz a vesztes; a menyasszony-jelöltek cívódnak egymás közt, de soha senki nem mondhatja véglegesen magának a hőst (hiszen azzal megszűnne a hárem-felállás); az átoksújtotta szereplők előtt rendszeresen meglengetik a végleges visszaváltozás reményét, ami mindig csalókának bizonyul; Ranma pedig soha-soha nem vallja be, hogy valójában mégiscsak Akanét szereti.

Ez még önmagában nem lenne baj, de az animének nincs konkrét története, leginkább a szereplők midennapi életét mutatja be, és mivel a mindennapi élet még abban a világban is elég monoton, ahol minden utcasarkon átváltozó emberekbe, őrült harcművészekbe és szellemekbe botlunk, előbb utóbb a történelem ismételni kezdi önmagát. Ezt oldandó, néha különleges helyzetekbe és versenyekbe csöppennek a karakterek, de ezek nem jönnek sehonnan és nem vezetnek sehová, a kimenetelük pedig szintén borítékolható (kudarc), csak az az érzésem támad tőlük, hogy fillereket látok egy végig fillerekből álló animében.

A másik fő problémám a szerelmi szállal, pontosabban annak hiányával van. A két főszereplő közötti kezdeti hidegség feloldódása után leginkább csak a hárem-vonal látszik, ami valamilyen szinten érthető is: nem lehet sok mindent kezdeni azzal a szituációval, hogy a két szereplő de jure már eljegyezte egymást, vonzódnak is egymáshoz, és már tényleg csak annyi van hátra, hogy Ranma is bevallja magának az érzéseit. Ez maximum három részre elegendő anyag, hátra van viszont még legalább 120, a dolog tehát nyúlik, mint a rétestészta. Ide kapcsolódik az is, hogy a szereplők jellemileg semmit nem fejlődnek, és amíg Kunónak például jól áll a magától elájuló szépfiú szerepe, addig Ranma "engem senki nem győzhet le"-attitűdje a végére igazából idegesítővé válik.

Mondhatni persze, hogy túl sokat várok, ez mégis egy vígjáték. Valóban, a fentiek közül mindent megbocsátanék, ha a hetedik évad ugyanaz a hangosan végigröhögős kategória lenne, mint az első. De nem az, sőt, az epizódok egy részét kifejezetten unalmasnak találtam, és ez egy alapvetően szórakoztató műfajban nehezen megbocsátható vétek. Az igazat megvallva, csak azért néztem meg végig, mert reménykedtem, hogy hátha lesz az alkotóknak bátorságuk felrúgni a status quo-t és egy szép kerek lezárást adni a történetnek, ami persze azzal járt volna, hogy az eddigi könnyedséget felváltotta volna egy kis valódi dráma, mert hogy máshogy találhatna egymásra két szerető szív -- de nem volt. Olyannyira nem, hogy az utolsó (dupla)rész a teljes folyamban bárhol helyet kaphatott volna, pont ugyanennyire lett volna hatásos a befejezés: semennyire. A történetnek egyszer csak végeszakadt, ami nem egészen helyes kifejezés, mert nem volt történet.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Ranma-sagához tartozik még egy fél évadnyi OVA és két movie is, de ezekhez már nem volt se erőm, se kedvem: valószínűleg csak további fillerek egy eleve fillerekből álló, és a változatásság kedvéért néha fillerekkel tarkított animében.

7,5 / 10 (aki csak a negyedik évadig nézi, annak 8 pont)

És végre, végre, végre egyszer nem felejtem el leírni ide a napi dühöngésemet. A napi dühöngésem természetesen intellektuális jellegű, mert végülis az még mindig senkit sem érdekel, hogy micsoda kunszt vasárnap délután Szegeden egy diákbérletet megvenni.

Én a magam részéről hajlamos vagyok vesszőket elhagyni a mondatokból, ez talán összefügg azzal, hogy egész hosszú mondatokat gyártok, amiket csak én látok át. A vessző ugyanis csak az átláthatóságot segíti, most így hirtelen nem is nagyon tudok olyan esetet mondani (nyilván van), amikor elhagyása értelemzavaró. És talán ezért idegesít annyira, amikor valaki plusz vesszőket tesz olyan helyre, ahova egyáltalán nem való. Mert ez meg pont megtöri a mondat ritmusát, elrontja a "belső hansúlyozást". Például ha ebbe a mondatba, ide is rakok egy vesszőt. Naugye.

Ehhez képest viszont most itthon még mindig túrják szét a várost, terelik az 1-es villamost, a pótlóbuszon pedig minden megálló előtt bemondják az alábbi szövegek valamelyikét, amivel engem majdnem a sírásba kergetnek, mire kiérek az állomásra: "Tájékoztatjuk kedves utasainkat, hogy az 1-es villamosvonal felújítása miatt, a villamos teljes vonalán, pótlóbuszok közlekednek." A másik pedig: "Tájékoztatjuk utasainkat, hogy a pótlóbuszok, Aradi vértanúk tere - Szentháromság utca, terelőútvonatlon közlekednek".

Visszafelé inkább a 11-es busszal jöttem.

Az AnimeComment MILA20-as listájának harmadik helyzettje az Evangelion. Nem meglepő, hogy előre került, viszont érdemes elolvasni Khaos rövid bemutatóját. Valahogy úgy sikerült pont ebben megfogalmaznia a gondolatait, amit én sose tudok megcsinálni. Eljutok odáig, hogy nagyon tetszik, de ott leragadok. Az én fejemben inkább csak érzések és hangulatok kavarognak, nem tudok továbbgondolni, de talán nem is szeretnék. A "mire gondolt itt a költő"-féle marhaságoktól a hideg kiráz, belemagyarázásnak tartom, és belemagyarázni nem szeretek, nekem a világban pont elég az, ami már benne van.

Vannak persze nekem is szempontjaim: emberközeliség, zene, poénfaktor, de a döntő mégiscsak a megfoghatatlan "hangulat" lesz. Amikor írok, akkor is inkább hangulatokat akarok gyártani, vagyis inkább kis történeteket egy hangulatból kiindulva, vagy abba érkezve. A hangulat eddigi legjobb mérőjének az ürességet találtam.

Def. üresség: Mit érzel, amikor a végére érsz a kedvenc könyvednek, és félhangosan elmormogtad magadban, hogy "helyette hallgatott hát egy kis könnyűzenét"? Amikor lecsengett az utolsó hang az E-moll szimfóniából? Amikor Spike annyit mond: "Bang"? Na ez az üresség.

Az Evangelion az én listámon a második. Az első a Planetes. Egy szombat este értem a végére, és utána elaludni is alig tudtam. Vasárnap pedig egyszerűen nem tudtam semmit se csinálni, csak járkáltam a szobában, néhány percenként megnéztem a kedvenc jeleneteimet, és a zenéjét próbálgattam a gitáron. Az üresség pedig belengett mindent, és ha történetesen nem kell hétfőn reggel ZH-ra mennem, akkor valószínűleg még napokig semmi sem zökkentett volna ki ebből a lefagyott lelkiállapotból.

Megint nem sikerült pont eltalálni azt, amit le akartam írni. Ez van, inkább menjetek AnimeCommentet olvasni. Kíváncsian várjuk a MILA 2. és 1. helyezettjét.