Hát, így fog véget érni az életem. Mindenki biztosított, hogy nem fog fájni. A sugárbárd egyetlen pillanat alatt öl. Valaki azt mondta nekem, hogy az ember nem hal meg, amíg van tennivalója a világon, de ezek itt biztosra mennek: fej nélkül nem sokat tehetek.
Mondhatnám rájuk, hogy barbárok, de nem teszem, egyrészt, mert nem vagyok igazán dühös, másrészt, mert a világegyetem sok népének módszereihez képest ez egy kifejezetten humánus és kultúrált problémamegoldó módszer. Ráadásul a maguk részéről még igazuk is van. Ölj, vagy téged ölnek meg – ez az Univerzum vastörvénye, és mindenki ehhez is tartja magát, más-más ürügyek mellett.
Nem is ez zavar, a halállal már olyan sokszor kerültem szembe, hogy szinte megszoktam. Inkább az a gondolat, hogy most eltűnök, és senki se fog emlékezni rám, senki se fog siratni. Aki valaha megtette volna, már megtette, akik ismertek, elfelejtettek, és ezek itt… Nos, ezeknek csak egy vagyok azon sokak közül, akik itt végzik be dicső vagy dicstelen szén alapú pályafutásukat, hogy aztán elkeveredjenek a csillagok porával és egy új, talán életképesebb egyedben jelenjenek meg újra.
Gyönyörű, kozmikus gondolat, de most valahogy nem leszek tőle boldogabb. Elvegyülni a tömegben, molekulának lenni a csillagködben – ez az, amit mindig el akartam kerülni. Tulajdonképpen sikerült is. Voltam ünnepelt hős, meg galaktikus közellenség, annyi baj legyen, kerestem másik galaxist. Nem nagy ügy, csak kissé fárasztó. Meg egy idő után meglehetősen unalmassá válik.
Ezért sikerül most viszonylagos belenyugvással fogadnom a közelgő halált. Jó buli volt ez az élet, de már elég. Sokszor elszánhattam volna magamat, de soha nem volt elég bátorságom, mindig találtam valami kibúvót. Úgy látszik, most a körülmények döntöttek helyettem.
Azóta se tudom, hogy miért lettem ilyen, ahogy mindenki más mondja, halhatatlan. Én ezt nem így mondom, mert meg tudok én halni, mint akárki más, gondolom, de a pontosabb leírás hosszú és fárasztó, így hát marad a „halhatatlan”.
Valószínűleg a dimenzióugrás (megint egy köznapi kifejezés: mennyivel könnyebb, mint a hiperdimenzionális sugárrezonnancia-teleportáció) lehet a ludas, de ugye azt mások is csinálták. Mégis, legjobb tudomásom szerint az egész végtelen sok dimenziójában végtelenül nagy univerzumban én vagyok az egyetlen ilyen lény – aminek persze pont a fentiek miatt végtelenül kicsi az esélye.
Lehet, hogy én voltam az első, de most már az is mindegy. Úgyse hinné el senki, de ha igen, az se változtatna már semmin. Ez se volt mindig így. Akkor még fontos lett volna, hogy valaki elhiggye. Mindenhonnan elhajtottak, csak egy voltam a sok ezer dühöngő őrült fizikus, mérnök és feltaláló közül, aki akkoriban a dimenziókaput kutatta. Miután megjelent a tanulmány, mindenki erre vetette rá magát. A tanulmány, ami bebizonyította, hogy lehetséges. A tanulmány, ami romba döntötte az addigi fizikai világképet. A tanulmány – ami mellesleg szintén az én munkám volt.
Nem tudtam magamban tartani, és nem mertem pénzt csinálni belőle – valószínűleg eltettek volna láb alól, mielőtt az első fillért elköltöm. Így hát maradt az Internet. Ami mindenkié, az senkié.
De magát a kaput, azt nem akartam odadobni a csőcseléknek. Ha rossz kezekbe kerül, kitörhet a harmadik világháború, és a Föld lakhatatlanná válik, mielőtt az első idegen civilizációkat megismerjük. Ha jó szándékú, de ügyetlen emberek kaparintják meg: csillagközi válság, vagy valami ilyesmi.
Nem akartam, hogy hét és fél milliárd ember élete az én lelkemen száradjon. Akkor még nem akartam.
Az Akadémiára mentem először. Nem csak tudósok, de mérsékelt politikusok is. Ők majd biztos tudják, hogy mit kell tenni. Vagy ha nem is, a felelősség már akkor sem az enyém. Tudták is. Úgy zavartak el, hogy meg se nézték, hogy mit vittem. Pedig ott volt minden: a kapu jellemzői, az előállításához szükséges gép pontos tervrajza és üzemi paraméterei, lakható, de lakatlan és lakott bolygók koordinátái. Minden. És kidobtak. Nem csak ott: mindenütt.
A kaput előállítani és az első kutatásokat távvezérlésű modellhajókkal elvégezni négy hónapig tartott. Fél évet házaltam az emberiség történetének legnagyobb felfedezésével, és mindenhol csak zárt ajtókat találtam.
Azt hiszem, akkoriban egy kicsit tényleg meg is őrültem, már úgy néztem ki, mint azok a szerencsétlenek, akik az örökmozgó kiagyalásán mentek tönkre. Elegem lett. Kiálltam az utca közepére, és ordítani kezdtem: „Te hét és fél milliárd fős hülye emberiség! Ha ezek a vaskalapos ökrök a te legjobbjaid, akkor meg is érdemled a halált!”
Felszaladtam a lakásba, bekapcsoltam a gépet, és ott azonnal, minden méltóságot nélkülözve, azt is elfelejtve, hogy földi ember előttem ilyet még valószínűleg nem tett, beugrottam a kapuba. Pusztán a düh által hajtva véghezvittem a történelem első dimenzióugrását.
Pontosabban, lépését. Az ember belép egy nagy feketeségbe. Egy darabig még látom magam mögött a szobát, aztán csak a sötétség. Lépek még egyet, és megérkezek Isten szép kék ege alá, nagyjából másfél méter magasságba.
Nem tudom ki lepődött meg jobban: én, amiért egyáltalán nem oda érkeztem, ahova szerintem kellett volna, vagy az emberek körülöttem, amiért mellmagasságban megjelenik egy alak, majd annak rendje és módja szerint a földre zuhan.
Nem ütöttem meg magam nagyon, de azért inkább ott maradtam arccal a porban fekve. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is tettem: minden valószínűség szerint jóvátehetetlenül eltévedtem a végtelenben. A nagy kapkodásban rosszul állítottam be valamit, váratlan pályamoduláció lépett fel, vagy egyszerűen csak egy programozási hiba a véletlenkiegyenlítő algoritmusban: teljesen mindegy. Csak feküdtem.
Nem mintha annyira sajnáltam volna azt a „régi” életemet. Nem volt valami fényes. Családom nem volt, munkám nem volt, az egyetlen személy, akit igazán szerettem, hónapokkal azelőtt rám nézett a gyönyörű szemeivel, sajnálkozva megrázta a fejét, majd kifordult az ajtón, és én soha többé nem láttam. De nem állt szándékomban ilyen tragikus hirtelenséggel új életet kezdeni.
Meg persze féltem is. Nem véletlenül nem vállalkoztam volna erre hideg fejjel. Így aztán egyelőre a legjobb megoldásnak az látszott, ha ott maradok a földön, és várok. Előbb utóbb persze elérkezett a pillanat, amikor a helyzet tarthatatlanná vált, és felkeltem. Szerencsém volt, nem vitás: egy lakható, sőt, lakott, sőt, emberek által lakott bolygóra kerültem. És még meg sem akartak ölni azonnal.
Ott maradtam, több okból is. Kellemes világ volt, majdnem teljesen földi körülményekkel. Kellemes világ volt, majdnem teljesen földi emberekkel. Kellemes parasztvilág volt, ahol keményen dolgozni kellett, cserébe viszont minden kiszámítható volt és ahol nem kellett aggódni meg nem értettség fölött. Pásztoridill volt, és én pont erre vágytam. Fehérre meszelt ház, takaros feleség, kisgyerekek.
Néha honvágyam volt. Az ég kék volt, de nem olyan kék, mint otthon. Az eső is esett, de más hangon.
Másrészt viszont, ha akartam se tudtam volna elmenni. Eleinte persze megpróbáltam újra megépíteni a gépet, de hamar rá kellett döbbennem, hogy nem fog menni. Bármennyire is nagy „tudós” voltam, képtelen voltam egy egyszerű mikroprocesszort előállítani. Semmi nem állt rendelkezésre: se eszköz, se anyag. A mezőgazdasági kultúrán és némi kézművességen kívül nem volt iparuk – igaz, soha nem is mentem a falutól kétnapi járóföldnél távolabb. Számításaim szerint olyan 150 év alatt jutott volna el a falu lakossága arra a szintre, hogy hozzákezdhessek a gép megépítésének. Ennyi időm viszont nem volt – gondoltam én.
Később nem is akartam elmenni. Már nem zavart a szél érdekes szaga se. Megszoktam. Elkészültem rá, hogy leélem egy normális ember életét, és nem érdekelt, hogy nem annak indult az egész. Lassan megöregedtem.
Mindig emlékezni fogok arra az estére. Ilyen hosszú idő alatt sok mindent megél és elfelejt az ember. Van, amit nem lehet elfelejteni.
Fáradt voltam. Nagyon fáradt, arra gondoltam, hogy ma éjjel meghalok. Akkorra már nem szerettem itt lenni. Idegesített minden: az emberek, az állatok, a föld, a víz. De leginkább az idegesített, hogy minderre már semmilyen hatásom nincs.
A gerinc. Fájt máskor is a nyakam – az öregkor velejárója – de ez nem az volt. A gerincből indult. Olyan, mint a zsibbadás. Mint amikor az ember kezébe kezd bizseregni a vér. Nem tudtam mi volt az, csak azt, hogy minden idegszálam tiltakozott ellene. Fojtogatott, én pedig küzdöttem ellene.
Nem tartott sokáig, talán öt perc lehetett. Hirtelen szűnt meg, és én csak a fáradtságot éreztem, ami mélyebb volt minden eddiginél. Mintha maga az ősöreg Univerzum adott volna át valamit a saját szenvedéseiből.
Sokáig aludtam, több mint egy napig. A változás nem volt szembetűnő, de a csontjaimban éreztem. Megfiatalodtam. Fura volt. Nem tudtam, hogy meddig fog ez tartani, hogy mi lesz a vége, de addig is örültem neki
Azt viszont tudtam, hogy itt már nem maradhatok sokáig. Ha ez folytatódok, előbb utóbb komoly bajba kerülök – az itteniek nem nagyon szerették a különös dolgokat. Elindultam Nyugatra. A "Nyugatot" babonás tisztelet vette körül. Az emberek, ha csak tehették, nem fordultak arra soha. Ezt eleinte furcsának tartottam, de nem próbáltam őket leszoktatni róla. Később pedig én is felvettem ezt a szokást, egyszerűen azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Ha van olyan hely, gondoltam, ahol történhet valami ezen az unalmas bolygón, csak arra lehet.
Nem vesztegettem az időmet kerülőkre, nem tudhattam, hogy végtelen sok van belőle. Egyenesen indultam el, át a pusztán. Hátamban a falubeliek rosszalló tekintete. Ekkor zártam ki magamat a társadalomból.
Hát ez volt az első „túlélésem”. Túléltem saját magamat – valószínűleg nem sokan mondhatják el ezt magukról. De már ez se számít.
A zene. Van egy elméletem, amely szerint az emberiség létének célja a műalkotások létrehozása, minden más csak eszköz erre. Bizonyítani persze nem tudtam. Mulatságos, pedig mindenkinél több időm volt rá. Ebben persze az elmélet a hibás. Meg az ember. Minek eldönthetetlen kérdéseket feszegetni? Az ember: az általa alkotott elmélet.
Bocsánat, elkalandoztam. Tudják, hogy mivel készül ez a feljegyzés is? Azzal a speciális eszközzel, ami közvetlenül a gondolataikat rögzíti. A legnagyobb művészek is ezt használják. Meg a vallatók is. Ebben a cellában nyilván véletlenül maradt bekapcsolva, nem hiszem, hogy valakit érdekelne. Hatalmas találmány, mindenki egyetért ebben. Ezt is én találtam fel. Ők persze nem tudják. Én se tudtam sokáig, csak amikor nemrég használatba került, akkor egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a működési elvét, tervrajzát elemezgetem. Fura, hogy mennyi minden eszébe jut az embernek hosszú idő elteltével, amiről azt hitte, hogy elfelejtette. Ez persze csak ábránd. Az ember nem felejt.
Nem érdekel az egész. Megtanultam az emlékekkel élni. Egyvalamit szeretnék csak elfelejteni. A legféltettebb emlékemet. Őt, aki akkor kilépett az ajtón. Nem kellett volna. Neki maradni kellett volna, és nem hagyni, hogy ez legyen. Miatta tévedtem el, miatta lettem a végtelen vándora.
Nem voltam mindig boldogtalan. Voltak mások is, akiket szerettem. Sokan. Emlékké váltak, de kedves emlékké. Ő nem. Ő kísért. Várom, hogy összefussunk. Mintha csak a sarki boltban a pénztárnál meglátnám. Reménytelen eset. Mint minden szerelem. Van egy elméletem, ami szerint az ember csak egyszer lehet szerelmes, mert az halálig tart. Csak az adhat feloldozást.
Hát én ezért várok itt. A végére.
Utolsó kívánság? Egy pohár vizet kérnék szépen. Szomjas vagyok, igaz, már csak öt percem van, hátra, de ha szomjas az ember, az is sok. Papot? Nem, köszönöm. Én már az ateizmusban se hiszek.
Van egy elméletem, ami szerint… Van még több is, de már engem se érdekel igazán. Azt se tudom, minek mormolom még ezt a feljegyzést. Hogy maradjon belőlem valami az utókornak? Kit érdekel az utókor. Elegem van, csak arra várok, hogy elfelejtsek mindent. Őt, aki elment, azokat, akik nem mentek el, az eget, a földet, a végtelen világűrt, amiben csak lebeg, lebeg az ember…
Nem leszek egyedül a végére, ott hozzák a másik foglyot. Ez is fura szokás, de én már végtelenül elnéző vagyok.
Na persze. A végére még kap egy nagy pofont az ember. Ha tudtam volna, hogy ő is az… De most már tényleg minden mindegy. Nem is vagyunk meglepve. Az univerzum, úgy ahogy van, irracionális, és ez nem elmélet, hanem tény. Megfogom a kezét. Irracionális és értelmetlen. Megcsókolom. És pont ez benne a szép.
