Esett.
A gyenge szél alig térítette el a zuhanó vízcseppeket a függőleges pályáról.
A kutya az ajtóban ült, orrát egyenesen előreszegezve nézett ki a világba.
A férfi elgondolkozva bámulta, miközben kezei megálltak a billentyűzet fölött. „Milliók vágynak a halhatatlanságra, de fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnap délután.” – jutott eszébe. Tetszett neki a száraz kijelentésben megbúvó irónia, ezért még néhányszor elismételgette magában, próbálgatva a különböző hangsúlyokat.
A szeme sarkából látta a klaviatúra erős zöld fénnyel világító ledjét. Zavarta. Hátat fordított a gépnek, és tovább bámulta az esőt.
Megint esett.
Megint esik – gondolta.
A kutya nem volt ott. Lehet, hogy kiment a rétre – jutott eszébe.
A számítógép ventillátora halkan zúgott. Idegesítette. Szerette volna kikapcsolni, de nem lehetett.
Dolga volt, amit semmi kedve nem volt elvégezni.
Egy ideig latolgatta a feladat alól való kibújás lehetőségeit, majd nagyot sóhajtva a gép felé fordult, és tovább gépelt.
Az éjjel is esett, és nem tudott aludni, mert a szél az ablaktáblának fújta a kövér esőcseppeket és ennek olyan hangja volt, mintha sortüzet zúdítanának az épületre.
Pár percig forgolódott egyik oldaláról a másikra, majd fölkelt. Ivott egy pohár vizet.
Azon kapta magát, hogy már negyed órája bámul ki a sötétbe.
Körülnézett a szobában: valami hiányzott. A kutya – gondolta – nem jött haza.
Az eső reggelre sem állt el. És a kutya sem került meg. Idegesen járkált a szobában, és megpróbálta kitalálni, hogy mi is idegesíti valójában.
Azt se tudta, hogy hogyan került oda a kutya. Soha se adott neki enni, se inni, soha nem simogatta meg. A kutya soha nem nézett rá. Semmi közük nem volt egymáshoz.
Mire beesteledett, a ház előtti rétet szinte teljesen elöntötte a víz, amit a nedves talaj már nem tudott magába szívni.
Felvett egy kabátot, és kilépett a szakadó esőbe. Körbejárta a házat, de a kutyának semmi nyoma nem volt.
Gondolkozott.
Majd rájött, hogy ennek semmi értelme, és vaktában elindult a réten át az erdő felé.
Fától fáig haladt a sötétben. Nem szólongatta a kutyát, mert nem is tudta a nevét. Abban sem volt egészen biztos, hogy a kutyát keresi.
Nem látott semmit, és hirtelen eszébe jutott, hogy lehet, hogy körbe-körbe halad. Az eltévedéstől nem félt, de az egyhelyben toporgás lehetősége megijesztette. Nem haladni sehova, miközben az eső csak esik, csak esik…
Belelépett a patakba, és ez megnyugtatta. Semmivel sem lett tőle vizesebb, de tudta, hogy itt még nem járt.
Leült egy kőre.
Van-e értelme tovább menni? – latolgatta. – Egyáltalán, minek jöttem el idáig?
Sóhajtva fölkelt, de már nem tudta, hogy merről jött. Egy mozdulattal elkente arcán a vizet, és vaktában tovább indult.
Hajnalra kiért az országútra.
Ilyen messze még soha sem ment.
Valójában nem is tudott az országútról. Persze tudta, hogy létezik, de mindeddig nem vett róla tudomást.
Leült az út szélére, mert elfáradt. Éhes is volt. Egy ideig várta, hogy jöjjön egy jármű, de aztán elaludt a csendesen szemerkélő esőben.
Amikor felébredt, ott ült mellette a kutya. Bámult az út túloldalára. A férfi ekkor vette észre, hogy a kutya vak volt.
A kezébe temette a fejét, és csöndesen sírni kezdett, miközben az esőcseppek konokul hullottak a tarkójára.