avagy támadás a Kataka ellen
Persze az alcímet senki se érti. A Kataka egy éjszakai bár Crikvenica városban, Horvátországban, a tengerparton. Ezzel mindent el is mondtam róla, azt hiszem.
A barátaimmal mentünk el nyaralni. Győzködtek, hogy este menjek le én is. Jó lesz az. Mentem.
Meglehetősen nagy bátorsággal vágtunk neki az éjszakának, ami nem annyira az eleve is dagadó önbizalmunknak, hanem inkább a Karlovacko sör 5,4%-os alkoholtartalmának tudható be. Fene nagy bátorságunkban kijelentettük: legalább ÖT lányhoz odamegyünk, fejenként. A kedves olvasó most persze csodálkozik, hogy miért kellett ehhez egyáltalán bármiféle alkoholos segítség (arról meg nem is beszélve, hogy mi értelme van). A kedves olvasó ugyanis nem tudja, hogy micsoda reménytelen lúzerekről van szó: a különítmény ugyanis állt 1 db. építészmérnök hallgatóból, 1 db. villamosmérnök hallgatóból és 1 db. informatikus hallgatóból, utóbbi kettő, de legalábbis az utóbbi mindenképpen (ez vagyok én) a szocializálódás létrájának viszonylag alacsony fokán reménytelenül megrekedve, a társas kapcsolati eszköztárunk pedig úgyszólván üres halmaz. Kilóg persze a sorból az építészmérnök társunk, őneki akár még pozitív mérőszámmal mérhető esélye is lenne, ha meg merné tenni az első lépést.
Az első lépés ugyanis, mint azt már számtalanszor magamban is megállapítottam, a legnehezebb. Odalépni egy (vagy több, általában egyszerre többen vannak) teljesen ismeretlen, vadidegen lányhoz, és elkezdeni egy beszélgetést, aminek már az elején mind a két fél tudja, hogy semmi értelme nincsen a kérdezz-feleleknek, senki nem akar megtudni semmit a másikról, sem elárulni magáról semmit, alapvetően egyetlen nyitott dolog van: gyors kalandba keverednek-e vagy sem, ez viszont eldől gyakorlatilag első ránézésre, legföljebb rá lehet segíteni egyéntől függően kevés vagy sok itallal. És akkor ilyen körülmények között mondjon valamit az ember, ami szellemes(nek tűnik abban a pillanatban, később persze kiderül, hogy nem az, de akkor már nincs mit tenni), nem túl átlátszó (akármit is mondok, átlátszó, hiszen teljesen átlátszó vagyok már abban a pillanatban, hogy odalépek, és megszólalok), és jobb esetben beszélgetéssé fejleszthető.
És ez a gondolat, hogy nem tudok mit mondani, illetve mondani tudok, de akármit is mondok, az rossz lesz, annyira lámpalázassá tesz, hogy inkább fel se megyek a színpadra, csak sunyin, lopva figyelgetem a kiszemelteket, amíg el nem tűnnek, és én meg verem a fejem a falba, hogy hogy lehettem ismét ennyire béna. Na ezért kell ide a Karlovacko, a maga 5,4%-os alkoholtartalmával.
Korán érkeztünk, a hely még éppen csak éledezni kezd. A zene már szól, de még csak a napi normális hangerővel, az asztaloknál már ülnek, de a többi rész még jócskán üres. Kellemes tengerparti kocsma benyomását kelti, durva árakkal. El is határozzuk, hogy további bátorságért inkább visszamegyünk a kikötőig, ott mégis olcsóbb valamivel. Kilépünk, a bár előtt öt lány.
- Ezek magyarul beszélnek.
- Tényleg?
- Nemtom, menj oda, kérdezd meg.
Mindhármunk legnagyobb megrökönyödésére megyek. Két lépésről már tisztán hallatszik, hogy ez minden lehet, csak nem magyar, de nem adom fel, hiszen nálam van a Tökéletes Indítómondat (akkor tökéletesnek tűnt, amikor belezavarodtam a szórendbe, már nem annyira):
- Hello, me and my friends were wondering if you were hungarian -- but I don't think so.
Nos, tőlem ennyi telik, a semminél jobb. Most jön azonban a baj: válaszolnak, gyorsan kiderül, hogy helyiek, az agyam lázasan dolgozik, hogy mit lehetne még mondani, megkérdezem, hogy milyen szórakozóhelyek vannak a környéken (ami egy végtelenül értelmetlen és érdektelen kérdés, hiszen a part véges végig tele van szórakozóhellyel, egy közös dolog köti össze őket: az egyik pont olyan, mint a másik), válaszol, és kész, teljesen kifogytam, nem tudok már mit mondani. Nincs más hátra, elköszönni. A lányok valószínűleg nem tudják mire vélni a dolgot, de mindegy is, én már ezzel is felülmúltam önmagamat, megy a strigula a képzeletbeli táblán a nevem alá.
Amikor olyan másfél óra múlva visszaérünk, az egész hely tele van emberekkel, nem lehet anélkül megmozdulni, hogy valakit meg ne löknél, ami veszélyes dolog, hiszen ha meglöksz egy légióst (csak úgy hemzsegnek a légiósok, és én még ennyi sör után is félek tőlük, mert kétszer akkorák, mint én), lehet, hogy alkalmilag megöl, ha viszont egy lányt löksz meg, az legalább némi elégtételt ad, de csak addig, amíg a vele lévő légiós (a barátja) meg nem kocogatatja a válladat, hogy ha hátrafordulsz, alkalmilag megöljön.
- Öten 7 óránál.
Feltűnésmentesen hátrafordulok, kigúvasztom a szememet (nem vettem fel a szemüvegemet, ez többszörös előny: szebbnek látnak engem, szebbnek látom őket, és nem veszítem el), majd alig röpke három perc gondolkodás és bátorsággyűjtés után odamegyek, a világ Legidiótább Indítómondatával:
- Do you like this place?
A beszélgetés kissé szaggatott, mivel az üvölő zene miatt nem értek egy árva szót se, ezt szóvá is teszem (addig is mondok valamit), az árva helyett egy másik jelzőt használva. Nem hiszem, hogy sokat rontott az imidzsemen. Mindegy, még egy strigula.
Egy óra magasságában azonban katasztrófa történik: a Karlovacko jótékony hatása múlóban van, önbizalmam és kezdeményezőkészségem meredeken zuhan az abszolút nulla felé: kijózanodok. És hirtelen magamba és magamra nézek: mi a fenét keresek én itt, ütemesen rángatózva a zenére (mások is ezt csinálják, annyi hely nincs, hogy táncolni lehessen, ami tiszta szerencse, mert táncolni se tudok), nyálamat csorgatva olyan lányok után, akiktől világosban messzire menekülnék, és akiknél különben is, bármilyen megvilágításban annyi esélyem van, mint egy éticsigának a szupernóvarobbanással szemben?
Abbahagyom a rángatózást, elkérem a lakáskulcsot, és angolosan távozok. A Kataka kiütéssel győzött ellenem. A többiek ellen meg én, a magam 2 strigulájával.
