Jason egyike volt a legsemmitmondóbb embereknek, akiket valaha ismertem. Középkorú volt (abból a fajtából, akit egész életében középkorúnak gondolnak), se magas, se alacsony, ezen kívül szőkésbarna haját rövidre vágatta, és világoskék szemeivel az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül bámult rám miközben szórakozottan igazgatta egyszínű sötétkék nyakkendőjét. Maga az egész jelenség annyira átlagos volt, hogy azt már szinte furcsának tarthattam volna, ha enyhe idegességen kívül bármit is éreztem volna.
A BSC New York éves bankettjén futottunk össze, a szó szoros értelmében. Mivel a BSC egyike volt a legfontosabb ügyfeleinknek, nem utasíthattam vissza a meghívást, bár nem sok jót vártam az unalmasnak ígérkező estétől. Pontosan az történt, amire számítottam: céltalanul tébláboltam a sok idegen között, átkoztam magamban a percet amikor beléptem az ajtón, és a bejáratot figyelve lestem az angolos távozásra alkalmas pillanatot. Ennek egyenes következményeként éreztem, hogy valakibe beleütközök. Gyorsan bocsánatot kértem, és tovább akartam állni, de ekkor odalépett az egyetlen ember, akit ismertem az egész átkozott teremben, Michael, látható erőfeszítéssel mosolygott és bemutatott minket egymásnak:
-Áh, engedjétek meg, hogy bemutassalak: Jason, ő Tom White osztályvezető; Tom, ez itt pedig – itt lopva a kis kitűzőre pillantott, amin mindenkinek szerepelt a keresztneve – Jason Brgrww, beosztott irodavezető – a mondat vége egy morgós-krákogós dünnyögésbe fulladt. De még mielőtt megkérdezhettem volna a vezetéknevet, a bemutatónk már odébb is állt. Egy darabig némán bámultuk egymást, majd azt mondtam:
-Bocsánat, de nem értettem jól a nevét – mondtam végül, megtörve a kínos csendet.
-Semmi baj – felelte Jason barátságos mosollyal – Jason Brgrww. – Ugyanazt a furcsa morgást hallatta, mint az előbbi ismerős. Ezek után már nem mertem újra kérdezni. Semmitmondó témákról beszélgettünk, és miután kölcsönösen biztosítottuk egymást az esős időjárás iránt érzett ellenszenvünkről, a helyzet kezdett nagyon kínossá válni. Szerencsére ekkor újból feltűnt Michael, és elvitt, hogy bemutasson a technikai igazgatónak. Ő már sokkal érdekesebb beszélgetőpartnernek bizonyult; öt perc múlva már nem emlékeztem a beosztott irodavezető keresztnevére, újabb tíz perc elteltével pedig úgy elfelejtettem Mr. Jason Brgrww-t, mintha soha nem is ismertem volna.
Másodszor az Ötödik Sugárúton lévő áruházban találkoztunk. Általában nem járok oda, ezért meglepődtem, amikor egy ismerős arcot fedeztem fel a tömegben, de arra, hogy honnan ismerem, nem emlékeztem. A nevére sem. John, vagy talán Jack, valami ilyesmi lehetett, de hát így nem lehet odamenni hozzá – amikor idáig értem a gondolataimmal, ő is észrevett. Egyenesen hozzám lépett és egy szuszra mondta:
-Áh, Tom, jó hogy látlak, hogy vagy, jól, helyes, feleség, gyerekek is, nagyon jó, az a fontos, meg a munka, még szerencse, nekem is, igen, még mindig, de most ne haragudj, igazán, mennem kell, fontos, még találkozunk, persze, viszlát.
Majd átsuhant a pénztár előtt várakozó tömegen, de olyan ügyesen, hogy senkit sem lökött félre, és mire felocsúdtam döbbenetemből, már nem tudtam megkülönböztetni az utcán sodródó többi embertől. Ekkor hirtelen beugrott a neve és a munkahelye: Jason, a BSC beosztott irodavezetője.
Ez az enyhén szólva különös találkozás arra indított, hogy egy kicsit utána járjak Mr. Hogyishívjáknak. Mivel a nevét nem tudtam, nem sokra mehettem a központi adatbázissal. Így aztán egyik reggel besétáltam a BSC irodaházába, és megkérdeztem a portást:
-Jó napot, hol találom Mr. Jason Brgrww-t? – Észrevettem, hogy én is morogni kezdek, ha ki kell mondanom a nevét.
-Bocsánat, kicsodát?
-Hát Mr. Brgrww-t – nyögtem, miközben idegességemben remegni kezdett a gyomrom – Beosztott irodavezető – próbáltam segíteni.
-Áh, Jason… Nem vagyok biztos, lehet hogy ma be se jött, tudja… Arra van az irodája – mutatott bizonytalan mozdulattal a főlépcső fele.
Otthagytam a portást és fölmentem a lépcsőn. Az emeleteken aztán minden szembejövőt megkérdeztem, de senki nem szolgált használható információval. Beosztottai nem ismerték, főnökei letagadták, ha voltak egyáltalán, márpedig a foglalkozása arra utalt, hogy vannak. Semmi jele nem volt a jelenlétének és senki sem ismerte, még a HR-menedzser sem.
-De hát ha egyszer itt dolgozik! Hogy lehet ez?! – üvöltöttem magamból kikelve.
-Nem vagyok benne biztos… - motyogta bizonytalanul a személyzeti vezető, és láttam az arcán, hogy tényleg nem biztos.
Délután ötkor, a munkaidő lejártakor úgy álltam a székház előtt, ahogy reggel kilenckor beléptem: semmivel se lettem okosabb. Nem állt más információ a rendelkezésemre, mint egy név: Jason, és egy semmitmondó foglalkozás. Vajon hány Jason lehet a BSC-nél? Több száz. És New York-ban? Több ezer. Több millió. Több milliárd. Feladtam.
Elhatározásomtól kissé megkönnyebbülve elindultam hazafelé. Nem szálltam buszra, hanem inkább sodródtam a tömeggel, élveztem a kellemes áprilisi időt. Lassan baktattam, nézegettem az irodaházakból kiözönlő fáradt arcú, egyforma embereket.
Egyszer csak valaki a vállamra tette a kezét. Jason volt az. Az arca pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek először láttam, de ez alkalommal határozottan féltem tőle. A szemembe nézett, és azt mondta:
-Legyél őszinte: tudod a nevemet?
-Őszinte leszek – feleltem őszintén – nem tudom.
-Akkor most jól figyelj. A nevem Jason Brgrww. B-R-G-R-W-W. Nem egy hétköznapi név, ugye? – Keserű gúny csendült a hangjában.
Ekkor észrevettem, hogy az emberek nem kerülnek ki minket, hanem egyszerűen átsétálnak rajtunk, mintha ott sem lennénk.
Jason elővett egy pisztolyt a zsebéből és rám emelte.
-De ez tulajdonképpen nem fontos. Egyáltalán nem fontos. – mondta mosolyogva, és lelőtt.
Ahogy a lelkem elhagyta egykori testemet, egyre följebb és följebb emelkedve még láttam, hogy az emberek megtaláltak. Valaki megpróbált újraéleszteni, rendőrök érkeztek mindenfelől, rohangászás, sikoltozás, akár egy megriadt csorda. Jason meg csak állt a felfordulás közepén, jobb kezében még mindig ott volt a pisztoly, baljával szórakozottan igazgatta a nyakkendőjét, és közben ironikusan mosolygott. De az emberek átnéztek rajta. Senki nem vette észre. Mintha egyáltalán nem is létezett volna.
