Isten magas volt, fekete hajú, fekete szemű, és nem sokan tudták az igazi nevét. Persze a naplóban nem Istenként szerepelt, a tanárok sem így hívták, de rajtuk kívül mindenki. A neve még egy régebbi esetből származott, sokan már nem emlékeztek azok közül, akik ott voltak, a legtöbben pedig nem is tudták, hogy honnan jön a dolog; igazából persze nem is volt fontos, Isten isteni volt, ezzel az ügy le volt zárva. Azok közül, akik mégis emlékeztek, kétségtelenül Veres emlékezett legjobban, tudniillik ő adta a nevet, akaratán kívül. Veres híres volt az iróniájáról, és arról, hogy ezt rajta kívül soha senki nem vette észre, a legképtelenebb megállapításait is mindenki komolyan vette. Az említett esetben is ez történt: az irónia elveszett, az Isten megmaradt.
Isten népszerű volt a fiúk között, nem csak azért, mert az sosem árthat, ha egy Istennel van jóban az ember, hanem mert a lányok között is népszerű volt, mi meg úgy okoskodtunk, hogy akkor talán nekünk is jut majd valami a zsákmányból. Így utólag visszatekintve az esetre, erős a gyanúm, hogy a lányok közötti népszerűségét meg a fiúk közötti népszerűsége kelthette, egyszerűen abból a megfontolásból, hogy egy ennyire körülrajongott személy csakis jó fogás lehet.
Bár Isten a II. A-ba, azaz gimnáziumba járt, az még a 6. osztályosok körében is közismert tény volt, hogy Isten a lányokkal csókolózik, sőt, néhányan azt rebesgették, hogy „más is történik ám ott” – ezt mindig sokat sejtető mosollyal tette hozzá, akárki is mesélte a történetet, mi pedig csak gyanítottuk, hogy mit is takarhat ez a „más”.
Mindenesetre úgy látszott, hogy Isten fényét a gimnáziumban semmi és senki nem homályosíthatja el, olyannyira, hogy a diáktanács komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy távozása után valami templomszerűséget építenek neki, egyszóval dicsősége teljében ragyogott – egészen addig a végzetes sítúráig, melynek következményei az iskola életére nem kisebb hatással voltak, mint mondjuk Európáéra a Szarajevói Merénylet.
Ha az ember végignéz a világtörténelmen, azt látja, hogy egy-egy betegség, járvány radikálisan megváltoztathatja a történelem sodrát. Most is ez történt: abban az évben az influenzajárvány miatt a sítúrára jelentkezettek fele az ágyat nyomta, és már-már úgy látszott, hogy az esemény, amely minden évben a Lét egyik fénypontját jelentette, elmarad, amire az iskola 40 éves történelme során eddig még nem volt példa. Ám végül valakinek mentő ötlete támadt: a 8.-os évfolyam elhívásával (külön hangsúlyozva az esemény egyszeri és megismételhetetlen voltát az alsósok előtt, megelőzendő azokat a teljesen megalapozatlan követeléseket, hogy ebből rendszert csináljunk) az üres helyek azonnal beteltek, és az iskola tulajdonát képező kettő darab Ikarus ismét nekivághatott Bánkútnak.
S itt jutottunk el a történet azon pontjára, amikor be kell mutatnom a kedves olvasóknak Miklóst. Miklós a 8.B-be járt, ami azért volt meglepő, mert első ránézésre az ember inkább középső csoportot tippelt volna. Az óvodás külső alatt azonban meglepő intelligencia és taktikai érzék lapult, beleértve ebbe a látszat csalóka voltának előnyös kihasználását a lányokkal való kísérletezéshez. A módszer rendkívül egyszerű volt, zseniális módon egyszerű: Miklós odament a beszélgető lányokhoz, felnézett rájuk (Miklós csak azért nem állt a tornasor végén, mert a hagyományszerető testneveléstanárok ragaszkodtak ahhoz, hogy a lányok a fiúk után álljanak; az arányokra jellemző, hogy Miklós szinte elveszett a sorban), és megkérdezte, hogy „Nem tudod véletlenül, hogy …?”. És Miklósnak nyert ügye volt. Hogy a hangjából, a szeméből, vagy az alacsony termetéből sugárzott az ellenállhatatlan hódító erő, azt senki se tudta, de az tény volt, hogy a módszer olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a 7-8. évfolyam valamennyi lánytanulója volt már Miklós barátnője hosszabb-rövidebb időre. Érthető tehát, hogy a vérszemet kapott fiúban felmerült az ötlet, hogy a különleges sítúrát kihasználva kiterjessze befolyását a gimnázium I. évfolyamának lányaira is.
Nem is volt semmi baj, ameddig ez csak egy ötlet volt. Ám már a kirándulás első estéjén a gondolatot tett követte, és ezzel Miklós megsértette Isten felségterületét. Az eset bosszúért kiáltott.
Annácska haja szőke volt, a szeme kék, ő maga pedig olyan elbűvölően butácska, hogy még Hafner, a rettegett matematikatanár is megolvadt tőle, pedig róla az a hír járta, hogy a szíve helyén is számológép van. Annácska egy másik általános iskolából került a gimnáziumba, és az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy Isten párja lesz, legalábbis addig, amíg a lelkesedés alább nem hagy körülötte. (A legszebb lányok mindig Isten barátnői voltak először, miután ő levetette őket, akkor esetleg juthatott hely a szívükben másik fiúnak is.). Maga Isten is csak azért nem nyilvánította még ki jogos igényét rá, mert előbb le akarta zárni az ügyet Katival, amit viszont a Szilvivel való szakítás elhúzódása késleltetett. (Látható, hogy nem egyszerű az Istenek élete.) A sítúrára azonban a gátló körülmények megszűntek, és minden jel arra mutatott, hogy Annácska sorsa az elkövetkezendő napokban beteljesedik.
Miklós azonban általános iskolába járt, és a kasztrendszer szigorú szabályai miatt nem tudott arról, hogy a szép szőke hajú lányon már rajta van a jel, ami előtte őt elérhetetlenné teszi. Annácska pedig, mivel nem helyi volt, nem rendelkezett semmilyen védekező képességgel Miklós tömegpusztító fegyvere ellen.
Amikor Isten közvetlen barátai meglátták, hogy Annácska már majdnem megfogta a fiú kezét, elsötétedett szemük elő a világ. Ilyen blaszfémia még soha nem fordult elő. Hogy maga Isten mit gondolt abban a pillanatban, azt senki se tudhatja biztosan, mindenesetre érezte, hogy ezt annyiban hagyni egyenlő volna a totális vereség elismerésével, s mint ilyen, egy Istenhez semmiképpen sem méltó viselkedés. Utasította tehát két hű emberét, hogy észrevétlenül figyeljék meg az újdonsült párocskát, miközben maga visszavonult szobájába kidolgozni az elkövetkezendő akció részleteit.
A hadműveletre este kilenc órakor került sor. (Az osztályfőnök a tízórás lámpaoltás lelkes híve volt, vele pedig még Isten sem szívesen vállalta a nyílt konfrontációt.) A megfigyelők jelentették, hogy Annácska és Miklós a kiskonyhában tartózkodik, egyedül. Annácska ellenállása már teljesen megtört, és már csak illemből kérette magát néhány percig, mielőtt elcsattanna a csók. A hű emberek felsorakoztak az ajtóhoz vezető folyosó mentén, mögöttük pedig mindenki más foglalt helyet. (Hiába, a nagy horderejű eseményeket nehéz titokban tartani.) Az akció megkezdődött. És bár minden tiszteletem Isten zsenialitásáé, meg kell mondanom, hogy az Akció a maga teljességében legalább annyira egyszerű volt, mint Miklós hódítási technikája.
Isten belépett, megállt a konyha közepén, és egy jelentőségteljes „ahem”-mel jelezte (elsősorban Annácskának, aki kissé lassan fogta fel a helyzet súlyosságát), hogy a körülmények megváltoztak, mégpedig Miklós számára kedvezőtlen módon. Egyvalamivel nem számolt csak: azzal, hogy Miklósban is volt büszkeség. Ahelyett, hogy eloldalgott volna, ahogy azt kellett volna tennie, és ahogy azt mindenki várta volna, keményen farkasszemet nézett kihívójával. Erre a fordulatra viszont Isten nem számított. A kis helyiségre vadnyugati filmekből ismerős várakozásteljes csend ereszkedett alá. Isten még hunyorgott is hozzá, mert bár mindössze egy 60 wattos izzó égett, azt túl alacsonyra lógatták, és a szemébe világított. Végül azonban nagyszerű ötlete támadt. Intett két emberének, és a megdöbbenéstől teljesen mozdulatlan Miklóst egyszerűen felrakták a szekrény tetejére, majd kézenfogta Annácskát, és eltűntek a szobák irányában, amiket előtte gondosan megtisztítottak minden más kíváncsi elemtől.
Miklós ott marad a szekrény tetején. Az ott lévők jó része kíváncsian állta körül, nem tudták, hogy most mi van, csak azt, hogy ha 10 órakor itt találják a fiút, abból baj lesz, levenni viszont senki se merte, hiszen maga Isten tétette oda. De hogy pontosan mi történt volna, az nem derült ki, háromnegyed tízre ugyanis az elégedetten vigyorgó Isten visszatért két csatlósával és levétette. (Jellemző módon fel sem merült benne, hogy az eltelt majdnem 45 perc alatt máshova távozott volna.) A jelenlévők ezt a nagylelkű cselekedetet (elvégre ott is hagyhatta volna, szabad prédájául az osztályfőnök haragjának) lelkes tapssal jutalmazták, a rosszmájú Veres viszont megjegyezte, hogy igazi herkulesi hőstett volt. Szerencsére ebből a kiszólásból sem származott baj, ugyanis, mint rendesen, mindenki halálosan komolyan vette szavait.
És Istent attól kezdve Herkulesnek hívták, bár ez az eddigi státuszából tulajdonképpen lefokozást jelentett, de nem vette zokon, hanem nagylelkűségének teljes tudatában hagyta, mert bár szólhatott volna érte, de az mégsem lenne méltó egy Istenhez.
