lázálom

- Lassan megérkeznek a felvezetőkörről az első autók, Montgomery foglalhatja el tehát az első rajtkockát, mellette indul Lemarch, mögöttük Heinmann és Brightwren. Mindenki készen áll, a piros lámpák kigyulladnak... és elalszanak, ebben a pillanatban kedves nézőink, megkezdődött a verseny. Lemarch támad azonnal, de Montgomery jól fogja az ívet, nem sikerül az előzés, Heinmann és Brightwren kissé lemaradnak, ők a saját csatájukat vívják, mindkettejüknek fontos futam ez a mai, Heinmann a szezon eleje óta visszaesett, de még mindig esélyben lehet a világbajnoki címért, Brightwrennek pedig a 4. rajthely kiugrási lehetőséget ad, általában nem szokott ilyen jól menni...
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak, de közben Lemarch újra próbálkozik, nem is rosszul, láthatóan gyorsabb mint Montgomery, valószínűleg kevésbé van megtankolva az autója, ha sikerül közel kerülnie, megpróbálkozhat az előzéssel.
- Igen, ezen a futamon döntő lehet a taktika, kérdés, hogy ha most sikerül is az előzés, össze tud-e szedni annyi előnyt amivel kihúzza a plusz egy boxkiállást. Ismét megpróbálja... nem, nem sikerül, de nincs rossz pozícióban, a sikánnál újból lehetőséghez juthat. Nézzük, igen, kissé előbb van, de a hosszabb íven, meglehet, meglehet... Mi volt ez? Hirtelen lefékezett és visszahúzódótt.
- Én úgy láttam, hogy valami előrerepült a pályára, ezért szakította meg a manővert. Nézzük a visszajátszást: igen, egy baleset történhetett.
- Heinmann és Brightwren ütköztek össze, a kocsi nekicsapódott a falnak és kigyulladt... elég csúnya baleset, valószínűleg le fogják állítani a futamot mert Heinmann kocsija is megpördült és ott maradt a pályán az oldalára dőlve.
- Brightwren kocsija ég, de a pilóta még nem szállt ki, néhány pályamunkás rohan  tűzoltókészülékkel. Sikerül kiszabadítani, kicsit arrébb viszik, most az orvosi csapat megy oda hozzá.
- Úgy látszik nincsen eszméleténél, de reméljük nem esett komolyabb baja. Közben a futamot leállították, tehát újra fognak rajtolni az autók, Brightwren valószínűleg nem, a csapatából csak Ikari folytatja a versenyt...

Új hét, új ország.
Rengeteg országban jártam életemben, de mindegyikből csak egy várost ismerek. Abból is csak egy drága szállodát. Így aztán tulajdonképpen minden ország ugyanolyan számomra, mert a drága szállodák mindenütt ugyanolyanok.
Másoknak Franciaországról Páris, Párizsról az Eiffel torony jut eszébe. Nekem Franciaországról Le Mans, Le Mansról a Villneuve-kanyar. Számomra az ország a versenypályája. Ami viszont másoknak mindenhol ugyanolyan, de én minden métert ismerek.
Nem ismerek meg új embereket, mert mindegyik drága szállodában és mindegyik versenypályán ugyanazokkal találkozok. Versenyzők, mérnökök, szerelők, pályamunkások, újságírók.
42 éves vagyok, és 17 éve vagyok a Forma-1-ben. Nem szoktak ilyen hosszú időt eltölteni itt. Győznek, megunják, vagy néha meghalnak. Én nem győztem soha. Főleg tesztpilóta voltam, néha versenyző egy kisebb csapatnál, mindig a nagyok árnyékában. Jöttek az ifjú tehetségek, gyorsan világbajnokok lettek, majd leléptek. Nekem valahogy nem jött össze soha. Nem vágytam arra kifejezetten, hogy nagy sztár legyek, de... valahogy már olyan vagyok itt, mint a pálya egy tartozéka. Mindenki természetesnek veszi, hogy ott van, és senki se figyel fel rá.
25 éves koromban valóra vált az álmom: szerződtettek. Most már 17 éve a Forma-1-ben vagyok, és úgy érzem: az életem egy csődtömeg. Nincs családom, nincs senkim se. Még azt se lehet mondani, hogy nagy vagyont szereztem, mert nem. A sztárokat túlfizetik, az átlag versenyzőt nem. Egy bank-vezérigazgató többet keres nálam. Nem nyomorgok, de gazdag se vagyok.
17 éve vagyok a Forma-1-ben, és elegem van. A sikertelenségből, hogy mindig másoknak kaparom ki a gesztenyét, hogy a sztárok között nekem nem jutott semmi, hogy egy középmenedzseri fizetésért teszem kockára az életemet minden hétvégén. Csakhogy máshoz nem értek. 17 éve vagyok a Forma-1-ben, és egyszer végre nyerni akarok.

De mégis: ezt szeretem. A napfényben csillogó autót, az alapjárat megnyugtató zúgását, a frissen kicsomagolt gumiabroncs szagát. Az elsuhanó tereptárgyakat a pálya mellett. Szeretem, hogy az autó engedelmeskedik nekem, tetszik, hogy együtt tudok működni a géppel.
- Rádiópróba. Egy, hat, tizenkettő. Jól hallottad?
- Egy, hat, tizenkettő. Tökéletes a vétel. Felétek?
- Tiszta. Remek, menj egy lassú kört, amíg lecsekkoljuk a kocsit.
- Lassú kör, értettem.
Szép lassan. Ezt a pályát szeretem, technikás is, meg néha gyors is. Nem mintha ide kötődnének a nagy győzelmeim, nekem olyanjaim nem voltak. Igazándiból életemben egyszer állhattam a dobogóra, egy esős vasárnapon, amikor szinte mindenki kicsúszott előttem, aki versenyezni próbált. Azon a hétvégén gondok voltak a kocsival (mint olyan sokszor máskor is), így aztán több körrel lemaradva a második helytől, de befejeztem a versenyt. Na ez volt életem legnagyobb pillanata, ekkor még egy újságíró is meginterjúvolt, és (igaz hibás névvel, de) benne voltam az összes jelentősebb sportlapban és műsorban.
- Szerintünk minden rendben, kezdheted a gyorsabb köröket.
Ilyenkor már nincs idő bámészkodni, a pályára kell figyelni, a gyors szakaszokon a gép végsebességre 324,7 km/h, ez 90,2 méter per szekundum, valamivel több, mint 9 centiméter ezredmásodpercenként. 0.001 másodperc. Ha ennyivel később rántom el a kormányt, elkapom a másik kocsi hátulját, és akkor már nem számít, hogy melyikünk a nagyobb sztár, csak abban bízhatunk, hogy az őrangyalunk nem nagyon maradt le tőlünk. Az életünk egymástól és a jószerencsétől függ, egyetlen vékony hajszálon.
Itt a célegyenes, itt legalább egy kicsit lehet lazítani, csak bele kell lépni a gázba, a többit elintézi vezérlőelektronika és a motor, már lengetik a kockás zászlót, a közönség tombol... álmomban, közben Montgomery úgy húz el mellettem, mintha állnék, hiába, ez mégiscsak a technikáról szól, ennyivel erősebb az ő gépe. Meg ennyivel tehetségesebb.
- 2:24:139. Elsőre nem is rossz. Menj még egy kört, aztán kielemezzük az eredményeket és beállítjuk a fedélzeti szoftvert.
Valóban nem rossz. Ahhoz képest, hogy Lemarch-nak ez a tavalyi ideje...

Nahát, nahát. Egy negyedik hely. Nem is emlékszem, hogy mikor indultam utoljára ilyen előkelő pozícióból. Várjunk csak... igen, megvan. Azért nem emlékszem, mert eddig még soha nem indultam a 10. helynél előbbről.
Most, hogy itt állok Montgomery mögött, talán végre megtanulja, hogy ki vagyok. Múltkor fel sem ismert, biztos azt hitte, hogy valami újságíró vagyok, vagy egy az (elegánsan) személyi asszisztensnek nevezett csicskái közül. Igaz is, minek ismerne fel egy sok szezon óta itt rohadó, ennek ellenére mégis teljesen névtelen versenyzőt a tavalyi év nagy felfedezettje, a sztár, aki élete első szezonjában a harmadik helyen zárt, ezzel kiérdemelve a minden idők legsikeresebb ifjú tehetsége címet, akihez csak dől a lé, akin csapatokban lógnak a nők, aki... a francba is. Nem elég, hogy tehetségtelen vagyok, még undorító módon féltékeny is. Gratulálok.
Mellettem Heinmann. Heinmann-t szeretem. Talán ő az egyetlen, akit tényleg ismerek és kedvelek a versenyzők közül. Valószínűleg azért, mert ő sohasem volt nagy tehetség. Ellenben minden évben javított a teljesítményén, egyre feljebb jutott, és most ott tart, hogy nem csupán egy a sok közül, hanem a két nagynak is tartania kell tőle. Nem fölfuvalkodott. Jó versenyző, mert tud félni. Tudja, hogy mit jelent minden héten újra beülni a száguldó szénszálas koporsókba. Még Ikarinál is jobban szeretem, pedig ő a csapattársam. Ikarival semmi bajom, de még fiatal. Ő még nem tudja, hogy nincs minden évben nyertes...

Akkor induljunk... Ha egy kis szerencsém van a rajtnál, akkor akár több körig itt tudok maradni elől, amíg utol nem ér az elkerülhetetlen megelőzés, majd később a lekörözés. Három. Kettő. Egy. Nulla.
A rajt utáni egy percet szeretem a legjobban. Fölenged a feszültség, a spekulációk ideje elmúlik, a rádión még nem tömik tele az ember fejét az újabb és újabb instrukciókkal és helyzetjelentésekkel, de már lehet küzdeni, sőt, csak ilyenkor lehet küzdeni, méterekért, centiméterekért, amiből aztán később az előny vagy hátrány lesz, ilyenkor még nem az dönt, hogy kinek a logója van a kocsidon, ilyenkor nem mások döntenek helyetted, ilyenkor, ebben az egy percben te döntesz.
Előttem Heinmann, ahogy látom kevesebb kiállásra játszik, akkor viszont meg lehet előzni őt is, talán elég a motorerő, talán nem, na gyerünk kislány, mutasd meg mit tudsz, mutasd meg még egyszer, hátha most összejön... Szinte el se hiszem. Sikerült. Sikerült! Megelőztem! Előttem a cél, utánam a vízözön! Na akkor gázt, irány Montgomery, na gye... Mi a fene?!... Jellemző.

A kék eget füst homályosítja el. A zöld füvön keréknyomok, olaj. A levegőben benzinszag. Fölöttem orvosok. Oldalt a kocsi, kiégve. A másik oldalt Heinmann áll. Innen látom, hogy remeg a lába. Az enyém is remeg.
Micsoda pillanatot mulasztottam el. Életem talán legszebb pillanatát. Most először szálltam ki úgy az autóból, hogy teljesen, maradéktalanul, tiszta szívemből boldog voltam. Nyertem.