A jellememben lehet valami, vagy csak a szokásos örökös elégedetlenségem mondatja velem, esetleg (ebbe bele se merek gondolni) tényleg így van, de valahogy akármelyik pontjára nézek vissza az életemnek (annak a kemény 22 évnek), van egy olyan érzésem, hogy kimaradtam valamiből. Mintha amíg a többiek mind valamilyen normális, könyvekből jól ismert tevékenységet (vérre menő, ámde amúgy jelentéktelen iskolai hatalmi harcok, lányokkal ismerkedés stb.) folytattak, addig én csak olvasgattam volna.
Érdekes ez, és nem hagy nyugodni. Főleg, hogy egykor majd meglett íróként milyen jó lenne ezekre az alkalmakra visszagondolni és megírni őket egy könnyed, humoros, modoros szófordulatokkal teletűzdelt novellában. Természetesen mindezt külső szemlélő szemszögéből, mert a legelvetemültebbeken kívül kevesen akarják pont a saját szennyesüket kiteregetni.
Aztán rájöttem, hogy az író pont attól író, hogy nem kellenek neki feltétlenül valós élmények, meg lehet írni azt is, ami másokkal történt meg. Pontosabban történhetett volna. Vagy nem is történhetett volna, mert annyira lehetetlen az egész.
Így tehát a következő történet szereplői kitalált személyek, és semmilyen módon nem köthetőek valós személyekhez vagy eseményekhez, eltekintve attól, hogy tényleg láttam egyszer egy embert, akinek a beceneve Isten volt, és rémlik, mint hogyha egy sítáborban láttam volna.
