Mindketten a járdán ültek, és feszélyezetten figyelték, amint hatalmas kisgyerekek ugrándoznak nehézkesen a homokban, és vadlovak vágtatnak keresztül az égen, hogy gondoskodjanak a vasbeton rácselemek utánpótlásáról a Bizonytalan Területeken. (Douglas Adams: Galaix Útikalauz Stopposoknak, 9. fejezet, részlet)
Szeretek írni. Élvezem, ahogy az ujjaim a billentyűzeten ugrálnak, szeretem hallani a lapos szürke-fekete klaviatúra kopogását. Tollal is szeretek írni, golyóstollal, vastag, puha papírra. Szeretem ahogy a szavakból mondatok lesznek, a mondatokból bekezdések. Magamban próbálgatom a hangsúlyokat, átrendezem a mondatokat, hogy jobb legyen az összhatás.
A baj mindig ott van, hogy publikálni kell. Ha magamban megalkotok egy szövegek, végigmegyek rajta mégegyszer, mert egyszerűen tetszik. Ha leírom és visszaolvasom, már annyira nem tetszik. Ha elmondom, a szöveg számomra szinte meghalt, mert onnantól egyáltalán nem tetszik. (A szekrényemben kotorászva megtaláltam egy régi, elküldetlen karácsonyi képeslapot. Kidobtam, de azóta is elszégyellem magam, ha rágondolok a szövegére. Pedig nem volt benne semmi, ami önmagában kínos lenne.)
Azért néha publikálom az írásokat, ha úgy érzem, hogy érdemes. Ezt a Lidércfényen (http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny) teszem, ami jó hely, mindig pozitív kritikát kapok, amit mindig figyelmen kívül hagyok, mert én alapvetően úgy írok, hogy nekem tessék.
A rövidebb elmebajaimmal eddig a Sóhivatalt (http://sohivatal.uw.hu) terheltem, ami afféle blog-szerűségként is funkcionált.
A blogokkal eddig mindig megjártam, maximum három post után hagytam őket a fenébe. Rájöttem, hogy miért. Az életemre senki se kíváncsi. Én se. Mármint arra az életemre, ami a napi kínlódásaimat tartalmazza. Példa: "Felkeltem, reggeliztem, kutyát sétáltattam, majd leültem a gép elé és kockultam ebédig." Ecet, et cetera.
Úgyhogy most megpróbálok naplót írni a másik életemről. A másik életem akkor kezdődött, amikor naplót kezdtem írni. Nem webeset, csak olyan papír alapút. Persze annak se az ebédre elfogyaszott dióstészta adta a lökést. Azt a kiváltó ok megszűntével abbahagytam. De a másik élet megmaradt, mert rájöttem, hogy szeretek írni.
Nem tudom, hogy ezt meddig fogom csinálni, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Ti, olvasók, jól érezzétek magatokat. Nem is ez. Hanem az, hogy én, mint író, örömömet leljem a publikus asztalfióknk való írásban. (És miért nem maradtam a Sóhivatalon? Megirigyeltem a nagyokat ;))
